136. Örök adventben

2009 december 20. | Szerző: Tuz

 Jöttek és tűntek szent
karácsonyok,
tizennyolcnál is több talán,
tizennyolcszor kerestem
Őt,
de titok maradt nekem és talány.

Csak gyertyalángot láttam és fenyőt,
azokban
véltem vártam Őt,
az Ige szólt, és csengett az ének,
egy sugarát elfogtam
szemének,
de villanás volt csak és rejtelem.
Kutattam arcát a szent
éjeken,
éreztem ízét borban és kenyérben,
palástja lengett már az
égen,
de a felhőknél is magasabban;
annyi tűnt karácsony után,
én mégis
– adventben maradtam.

Tudom, a hegynek le kell omlani,
akkor jön, ha
a völgy is egyenes,
Uram, évekig készítem utad,
amelyen hozzám végre
eljöhess.
Mint kisded jössz, ki szív-bölcsőt keres?
Vagy úgy toppansz be,
mint vőlegény?
Mécsemet minden nap megtöltöm,
Örök adventben várlak én.

118. Advent

2009 november 29. | Szerző: Tuz

Benn a tágas, jól fűtött szobában levette aranyláncát s talárja helyett is
kényelmes, sötétvörös bársony-zubbonyt öltött … – mégpedig oly fürgén, hogy
meg voltam győződve, hogy csak mímeli ő az öregséget, – s főként féloldali
béna-féle mozgása nem lehet valódi … Úgy látszik, tetszik néki néha tisztes,
köhécselő aggastyánnak, – a sírhoz közelálló embernek látszani …

S ez a benyomásom a nála eltöltött idő alatt csak még erősödött … – Friss
volt és fürge s pompás vendéglátó.

S noha én lehorgasztott fejjel, álmosan, üres lélekkel ültem kényelmes
karosszékében … – s csak valahol messze, mélyen rejtezve éreztem lesben
állani bánatomat … – ez őt egy cseppet sem zavarta.

S megvallom, – egy idő múlva, – mintha magam is felfrissültem volna tőle …

Mindenféléről beszélt …

– Hát persze, – persze … – Adventben vagyunk, – mondá. – Micsoda más élet
volt ez itt akkoriban … – Régen szünetünk volt már … Még nem voltam ugyan
elnök, – de micsoda független ember voltam én akkor … – Mit gondol, – nagy
dolog az!

– Hát most nem független? – kérdeztem szórakozottan.

– Most? – kérdezte reám sandítva … Hogy volnék most független? …
Megrendelésre ítélni, – parancsszóra! – azt hiszi, olyan nagy élvezet az? …

– Nem értem Önt, – mondottam tétován, mert nem hittem el magamnak, hogy jól
értem …

– Nem érti! – kiáltotta ő nevetve … – Persze, hogy nem érti … – mert Ön,
– már bocsásson meg Sir … majd én megmondom Önnek: – Ön egy álmodozó, világtól
elrugaszkodott gyerek … mondotta ki kacagva s hangjában, – lehetetlen, hogy
csalódtam volna! – volt valami meghatott, gyengéd árnyalat is. – Kinevetett s
mégis úgy éreztem, mintha megsimogatott volna …

– Ez igaz! – mondottam megindulva s újra csak úgy, mintha apámnak tennék
vallomást.

– Persze, hogy igaz! – mondá ő most már sokkal ércesebb és gúnyosabb
hangsúllyal … Ezek az állam érdekének védelmében hozott ítéletek … – Itt
nincs igazság!

– S ezt Ön tudja? – kérdeztem elszörnyedve.

– Hát olyan ostobának tart Ön engem Sir? – mondá most szinte boldogan
nevetve … – A szemei csillogtak.

– Szóval én azelőtt … Advent első hetében, – már hol kódorogtam valamerre,
– kinn az erdőn, – valami vadászkastélyban … Hol itt, hol ott … Hajnalban
persze kimentünk, – s mire délre visszajöttünk jól átfázva, – már várt is a
reggeli … – A szekéren egy szarvas, meg mi … S azzal máris neki! –
kezdődött ám az ivászat, – no meg a fütyölés! – De milyen!

Összecsapta kezét s én elámulva figyeltem szemeiben nékem oly érthetetlen,
naiv életörömét. – S ő ezt nyomban észre is vehette.

– Kell ám tudni ezt is, azt is! – nem olyan könnyű ám ez az élet … –
mondotta vidáman. – És ezt Maga még nem tudja fiatalember …

– No de, – ne hogy azt higgye, – tette aztán hozzá, – pótoljuk mi ám azt,
itt is … – S most olyat fog látni uram, – büszke lehet, – amit még kevesen
láttak Önön kívül, –mondotta szinte ünnepélyesen s a szekrénye felé indult …
– Ide nézzen! …

Egy mozdulatot tett a szekrény felé, – de megállott s egy másodpercig
gondolkozni látszott, – aztán hozzám fordult:

– És tudja-e Ön, Baronet, hogy mért mutatom ezt most meg Önnek? …

– Miért?

– Mert Ön, – minden gyereksége ellenére is nagyon rokonszenves fiatalember
… – mondá. –Nna, – most már ezt is tudja! – tette hozzá kissé bosszúsan s
gyors mozdulatokkal felnyitotta a szekrény lakatját, – s az ajtót szélesen
kitárta …

Elámultam.

Gyönyörű aranyló butéliák a téli nap fényében … Pecsételt kancsók katonás
sorban – s mindegyikén egy-egy évszám … Apró, remekbe készült hordócskák …
– S ő magyarázott …

– Látja? – ide van írva mindegyikre, hogy mennyi? … Nehogy eltévesszük a
mértéket … No, de nem is tévesztem ám el … Mert arra vigyázunk! … És
tudja, – ide szépen tárgyalás után bejövök, – aztán szépen becsattintom az
ajtót … és akkor aztán neki! …

– Tudja, – akkor aztán gyöhet a fergeteg! … – mondá, – Mert én aztán
igazán nem gondolok ám semmire. Azt hiszi – gondolok? … Eszembe’ sincs! Mit
nekem tárgyalás, meg halál, meg tudom én mi! – Erről a szent helyről az mind ki
legyen rekesztve … Se ember, se asszony … Azt hiszi, beeresztek valakit?
… Szó se lehet róla! … Ide be nem jössz! Ide be nem teszed a lábad … mert
tudja ez itt az Édenkert, – mondotta s ez utolsó szavaknál valami különös
hátborzongató bizalmassággal a fülemhez hajolt, – mintha titkot akarna közölni
velem: – Ez az Édenkert – suttogta újra.

– És nézze, – magyarázott aztán, buzgón hajladozva s kiemelve egy-egy
palackot … – Nézze Baronet, – lássa, ez itt burgundi máslás, – a nyála
csorogna tőle, ha megkóstolhatná … – No de nem adok! Hehehe! – Ez pedig ebben
a hordócskában itt, – ez spanyol aszú, – ezt kaptam … – Ezek meg sorban mind:
fanyar francia borok, – de mindegyik más évből … Világos, tiszta, és
kegyetlen bor! – Nem látja, milyen hideg, tiszta színe van neki … Hát, –
vegye tudomásul kérem, hogy ez az igazi! Zöld arany! – De aztán ez a «nyugodt
bor» úgy odavágja ám, – jobban, mint akármelyik tüzesszínű vörös … Ez itt
rajnai – elég jó fajta! … Ez pedig lássa afféle ritkaság: – tokaji, – elég
jó!

– No de ebből nem adhatok, – mondá töprengve, – mert ebből csak egy van …
Vagy akar mindenáron tokajit?

– Igazán nem is gondolok rá Sir, – feleltem.

– Bocsásson meg drága Baronet, – mondá … Úgy-e megbocsát? …
Lássa, – ha nagyon kívánja, felbonthatom … – De van, itt sokkal jobb is!

– De Elnök Úr, – én nem is gondolok rá, hogy igyam … – Hiszen én nem is
vagyok valami nagy borivó …

– Ezt csak úgy mondja Maga, Sir … De ezt is csak addig mondja, amíg nem
tudja, mi az? … – Mert, lássa, – az ember sosem tudja ám előre, hogy ő
kicsoda-micsoda … – Egy nap aztán csodájára ébred, – hogy ő bizony elnök …
– Na lássa, – így van ez!

– No de hát, – egyet mégiscsak megnyakalunk … – jó? Az Ön tiszteletére! –
Ha már oly szíves volt engem meglátogatni … Hiszen most már úgyis túlvagyunk
a nehezén … Mert tudja, – én tárgyalás előtt sosem szoktam ám, – de hát most
már, – mi van hátra? … Semmi! – igaz? … – mondotta s kissé mintha elkomolyodott
volna … – Tűnődött.

– No de Elnök Úr, – kezdtem ekkor bátortalanul … – Nem fog elkésni a
tanácskozásról? …

– Mifélétől? – kérdezte.

– Hát … hát … az ítélet előtt … – hebegtem s újra valami iszonyat
szállt meg … – A tanácskozásról? –

– Miféle tanácskozásról, – mondta ő gőgösen nevetve. – Csak nem hiszi, hogy
én ezekkel … ezekkel a tökfilkókkal tanácskozom …

– No de hogy lehet az? – kiáltottam … Hát akkor minek vannak itt? …

– Hogy minek vannak? … Mit tudom én azt, minek vannak? … Hogy a
gyereknek neve is legyen, – hát azért vannak.

– Nem értem, – mondottam egészen zavarodottan.

– Azért nem érti, – mert Ön egy gyermek … ezt én már mondtam Önnek, –
felelte ő a nyitott szekrény elé ülve … Ön semmit sem tud a világ dolgairól
… – Ő Felsége felhívatott engem magához, – és személyesen reám bízta ezeknek
az ügyeknek az intézését … És én ítélek …

– Úgy? … Ezt nem tudtam! … És nekik nincs is beleszólásuk? …

– Beleszólásuk? … De igen: morognak egy kicsit … néhanap … No de ha én
meghallom, – akkor meg elkezdek ám ugatni … S avval vége is van a morgásnak!
…

– No de igyunk Uram, – mert elmúlik az idő! – kiáltotta felugorva s bizonyos
nyugtalan habozás után kiválasztott egy butéliát … Aztán oly óvatosan törte
le pecsétjét, húzta dugóját, – akár egy öreg, tapasztalt pincemester …

Nézze ez se rossz ám … Nem adok én Önnek löttyöt … No de jól vigyázzon,
– előre mondom … Mert ez is elég alattomos fickó … oportói vörös … Nézze
a színét … Olyan mint valami sötét kő … Nézze csak …

Töltött, – aztán poharát a világosság felé tartotta s merengett. – Ittunk és
hallgattunk.

– Hát, – tudja, – mégis csak! … kezdette … – s aztán arcomat
vizsgálgatta vagy egy pillanatig … – Na tudja, – szánta el magát végre, –
hiszen minden rendben is volna … – Csak ezek az ostoba szellemek, – ha ezek
nem volnának, – mondotta s közben arcát megint csak megszállotta az a bizonyos
aggodalmaskodás … Tűnödő, fáradt tekintetét ez után még jó ideig magamon
éreztem, – s úgy vettem ki belőle, mintha megbánta volna, amit mondott … – Én
azonban ekkor már egészen más dolgokkal voltam elfoglalva …

A bor ugyan kezdetben nem ízlett nékem … Fanyar, sűrű ereje már az első
kortyok után levert a lábamról … Alig ittam azonban vagy két pohárral, –
valami mámoros boldogság öntött el tőle, mint a tűz. – Nagyon szerettem volna
nevetni. – Most már én kezdtem el beszélni: –

– Lássa, igaza van Önnek, – mondottam nem is felelve előbbi megjegyzésére
… – Igaza van: az ember engedjen meg magának mindent ebben a földi
ostobaságban … Nem igaz? – Minek ez az örökös gyötrelem … Ez a szenvedés, –
mi értelme van ennek? … És minek ez az érzékeny, átkozott lelkiismeret? …

– Így van! – Igyunk erre! – kiáltotta harsányan, bár kissé kedvetlenül.

S mi újra ittunk. – Én pedig egyre jobban belejöttem mondókámba …

– Lássa, – egész fiatalságom egy szenvedés volt Elnök Úr … – Az apám korán
elhalt … S mi árvák magunkra maradtunk, – úgy bizony! … – Aztán engem
szélnek eresztettek … – a nagybátyám … – eredj – azt mondta … És én:
szófogadó fiú voltam, – hát mentem is … – Ne legyek útjában senkinek! … – –
Csend volt. – Mintha megbutultam volna: – a régi dolgokon úgy elszontyolodtam
megint … S ez jól esett … – Nagyokat sóhajtoztam közben – s a lábaimat
huzigáltam az asztal alatt, mert éreztem, hogy elnehezültek. –

– Úgy bizony, – folytattam aztán bárgyún bólogatva … Úgy bizony, – és ma
is … – Mi van ma? – Semmi! – Ma sincs énnekem senkim a világon … Mert a
nővérem meg a férje, ostobák, – de milyenek! – Tudja, szép emberek … mind a
kettő … már mint a sógorom is … Olyan piros arca van annak, mint az alma
… – No de hülye szegény! … Istenengem! …

Kacagtam, – hosszan, boldogan.

– Ha tudnák, milyen ostobák, – és én, – én hogy gyűlölöm őket! …

– Hát nincs velük jóban? – kérdezte kissé közömbösen és újra ivott.

– Hogy volnék velük jóban! – kiáltottam fájdalommal … Ezekkel az ostoba,
szívtelen emberekkel! … – Magam vagyok én Uram, – magam egészen! …

– Pedig kár … – mondotta ekkor ő … Kár, – mert lássa ezek segíthetnének
ám magán … Juttathatnák valamihez … – Hiszen egy szavukba kerül …

– Igen, – mondottam aztán s eltűnődtem, – boromba bámulva …

– Hogy volnék velük jóban … – ismételtem tűnődve … – mikor én … mikor
én katolikus vagyok … – mondottam lassan a borom felé …

Nem tudom, miért tettem s nem tudom, hogyan történt … Tény az, hogy
mihelyt kimondottam, – abban a pillanatban kijózanodtam s egész arcomat
elöntötte a vér … – S mindjárt ki is egyenesedtem, – valamire készülődve.

– Lesz, ami lesz! – gondoltam mély lélegzetet véve, – s éreztem, hogy égő
szemeim tébolyodott benyomást tehetnek.

Ő azonban, – az elnök, – miután előbb tréfásan csodálkozó szemeit rám
meresztette, – meglátván arcomon e furcsa változást, – hangos, harsogó
nevetésben tört ki … – Még a könnyei is kicsordultak bele …

– Látja, – ez aztán a pompás, tréfa! – kiáltotta. – Ez már teszi! –
folytatta egészen elvörösödve s még mindig hahotázott …

De nem nézett reám s én éreztem, hogy nevetés közben gondolkodik …

– Lássa kedves, jó Baronet … – ezt már aztán szeretem, – mondotta egyre
könnyedebbé váló vidámsággal … – S nem csalódhattam: – hangjában volt valami
olyas, – mintha meg akarna nyugtatni …

– Szó sincs, – jó tréfa, – csak aztán ne igen mondogassa, – tudja, – tette
hozzá – s egy ideig bohókás csodálkozással újra rám meredt, – mintha azt
kérdezte volna: – Érti?

– No igyunk erre! – döntött végül is és fenékig ürítette poharát. – Én
azonban nem nyúltam többé az italhoz.

– No Baronet, – most azonban már, sajnos, – mennie kell … Hej, – de jó
volna pedig reggelig folytatni! – tette hozzá ravaszkás kacsintással, – s
nagyot nyújtózva felállott … – No majd máskor! …

– Mért hát – mégsem való az, őket ilyen sokáig váratni, – mondotta most. –
És úgy való az, hogy Maga előre menjen Sir … – mert hát nem akarnám, hogy
együtt menjünk ki innen, tudja … – No éljen boldogul Sir … – addig is …
Mert azt mondom Önnek, – ha úgy kellemes: – a viszontlátásra Barátom! … – De okvetlenül!
… – – S az üres butéliát és a poharakat egy fiókba zárta, – s aztán gondosan
lelakatolta borpincéjét is …

– No de az Istenért, – menjen már Baronet, – nekem még fel kell vennem a
taláromat … – rémüldözött tréfás kétségbeeséssel, mikor látta, hogy nem
mozdulok helyemről …

S én talán még mondani is akartam valamit búcsúzásul, – de hogy mit, arra
már nem emlékezem … Talán csak ennyit hogy: köszönöm …

Mert az ajkaim remegtek …

Aztán nagy nehezen feltápászkodtam s mentem kifelé.

*

A tárgyalási terem rendkívül megélénkült ezalatt … – Úgy látszik, az
ítélet már többeket érdekel …

Hiszen nem voltam én még egészen magamnál … S mintha bűnös volnék … Alig
mertem körülnézni köztük…

S mégis, – rögtön észrevettem, hogy Tillaround, ez a tekintélyes, vagyonos
ember, … aki ma még köztiszteletben áll s akiről azt beszélik, hogy titokban
szintén katolikus, – hogy ő is itt van … – Sokáig néztem őt.

Tiszta fej … – ragyogón fehér s mégis oly fiatalos fürtökkel … – Acélkék
szemek s szigorú orr … Világos tekintet s zömök állás … Kurta mozdulatokat
tesz rövid karjaival, mintha mindig csak parancsolna …

– Ez tehát ő! – – Mennyire felüdít, hogy láthatom! … S minél tovább nézem,
annál jobban meg vagyok győződve, hogy a hírek nem csalnak: ő valóban közénk
tartozik …

Úgy látszik, az a fiatal, borzas hajú írnok az ő embere … – mert mellette
áll s az öreg úr az ő irományait szorongatja hóna alatt.

Egy tengerésztiszt elől a vádlóval beszélget … – S a vádló nevet … – Nem
haragszom érte, – hiszen tudom én, … tudom már, mily könnyű megnyugodnunk a
mások végzetében! … – Nem nevettem az előbb? … Nevettem, ittam és
beszélgettem … Igen … És siránkoztam …

Még mindig nevet … – s látszik, hogy egész más dolgokra gondol … – De
vajon mire gondolhat most ő, a szegény, szegény aranyozó! – S vajon van-e
mellette most valaki? … Eh mindegy!

A védő még nincs itt …

Egy beteges arcszínű fiatalember, nagy kendővel nyaka körül, háttal áll a
bírói emelvény felé s tűnődik … aztán leül …

Egy hajlott hátú, vézna ember pedig állandóan gúnyosan mosolyog … Mintha
valaki állandóan ostobaságokat mondana neki … – Aztán ásít, – s az arca egy
pillanatra összeszomorodik utána … de hát újra felveszi … – Persze!

– Ó emberi bárgyúság!

A beszélgetés halk zaja tölti be a termet s az idő lassan múlik … – Hol
marad az elnök ilyen sokáig? … – Ilyen sokáig tart, amíg felveszi talárját?
… Vagy talán mégiscsak, – most tanácskozhatnak … – Lehet!

– Ó – miért is maradok én itt? – gondoltam ekkor s elviselhetetlen
kimerültséget éreztem szívem körül … – Mi célja ennek? – Halálra akarom
kínozni magam? …

Ekkor azonban a moraj egy pillanatra elült, – s én elálló lélegzettel újra
figyeltem … – Kinn menetelés dobaja hallatszott s utána rövid vezényszó, az
ajtó előtt… – S az alabárdosok felállottak.

A teremmester is megjelent s végigment a padok között, jól szemügyre véve az
újonnan érkezetteket, – aztán leszaladt és eltűnt az ajtóban.

Közben még egyszer felhangzott s még fokozottabb erővel a terem lármája.

Egyesek vitatkoztak, – mások nevetgélve beszéltek valamiről, – de én nem
tudtam figyelni rájok … – Talán nem is voltam egészen ébren …

– A bíróság! – kiáltotta ekkor az ajtóban valaki s erre minden elnémult. A
csendben lassú lépések tompa zaja koppant odakinn, – s az alabárdosok sisakjai
közt nemsokára láthatók lettek a bókoló fekete fövegek bóbitái … – S a
bíróság fellépett az emelvényre.

Elöl az elnök: – s én egyre csak őt néztem, – Az arca ugyanolyan, mint annak
előtte: – mozdulatlan és méltóságteljes … A szemöldeit kissé összehúzza … S
mintha alakja is hatalmasabb lenne ebben a talárban …

Mosolyogtam: – igen … Az előbb még bársony zubbony volt ám rajta, – s
most, – most fog büntetni! … S lázas vérhullám öntötte el arcomat: – a
lázadás tüze …

Van joga rá? – Nem épp oly gyarló és esendő, mint mi mindnyájan? – S
borospalackjai táncoltak szemeim előtt …

Ott áll … Fekete talárban … – lehet ez? – Nem, – nem bírom ezt, –
gondoltam s a térdeim összecsuklottak …

Azonban, – nem történt semmi baj, – mert a következő pillanatban a bíróság s
vele a hallgatóság is leült.

Ismét székeket tologattak s utána egy nehéz sóhaj tört fel valahonnan, –
Felnéztem: – Tillaround volt …

– Ó te drága! – gondoltam ekkor s meg szerettem volna ölelni fehérkoszorús
fejét … Talán arra gondolsz most, – hogy nemsokára, – igen nemsokára rajtad a
sor … – S arcomat elöntötte a könny …

– A tárgyalást újból megnyitom, – mondá az elnök, – miután, – csengőjéhez
nyúlt … – Vezessék elő a vádlottat!

S azzal jobboldali bírótársához fordult s mondott néki valamit … Az szavai
után kissé szertartásosan bólintott …

A többi bíró pedig meg se moccant helyén …

– S ekkor én, – ki az utolsó előtti padban ültem … egyszerre csak
felállottam helyemen … – Egész testemet rázta valami …

S az elnök rám pillantott, – aztán elejtett tekintetével …

Mert, – épp e pillanatban hozták be őt, a szegény kis aranyozót … Védője
karján jött két alabárdos között s úgy látszott, alig áll a lábán … A védő
arca is nagyon szomorú … szinte ünnepélyes …

Alig hogy elhelyezkedtek, – az egész bíróság s vele a hallgatóság ütemesen s
egyszerre felemelkedett helyéről … A nehéz tölgyfaszékek megint megmozdultak
…

A vádlott, – aki még csak e pillanatban ült le, – támolyogva újra felállott
… S aztán: mint egy gyerek, – átölelte az egyik alabárdos karját …

A levegőben most köd-foltok táncoltak előttem … – amelyek, – nem nem tudom
miért … – szimbólumokká nőttek hirtelen, – s a légen át Krisztus Urunk
kínszenvedéseit jöttek jelenteni … Szemeimből pedig szünet nélkül folytak
könnyeim …

Előttem az emelvényig nem állott senki … – Tillaround oldalt állt, kemény,
makacs fejtartással, – mintha azt akarná mondani:

– Annál inkább! … – És ha belehalok is! …

– Drága fehér fürtök! … Ti vagytok most minden erősségeim …

– – – Az Angol Király nevében! – hasított bele a csendbe az a hang … – és
elnémult.

– Én James von Gelden, bíró és társaim! … Sir John Arthur Mac Rochum
ügyében, aki Előttünk a jury határozata szerint felségsértéssel, hazaárulással,
lázadással és az Egyház iránti hűtlenséggel vádoltatott, – miután meghallgattuk
úgy a vádakat, valamint a vádlottat magát, a tanukat és az ügyvédet, az ország
törvényei és szokása szerint, – ebben az ügyben mi meghoztuk fellebbezhetetlen
ítéletünket, amint következik: …

Megint csend lett. – S ekkor különös dolog történt …

Az elnök, aki eddig az aktákat tartotta kezében, – most letette azokat és egyenesen
rám nézett … Nem csalódhattam …

Istenem … nem csalódhattam … : – hiszen mosolygott …

De csak egy pillanat ezredéig … – aztán ugyanoly kedvetlenül folytatta …

– A bíróságnak ugyan megvan a maga véleménye a vádlott haszontalan életmódja
felől és szükségesnek tartja, hogy korholja az ilyfajta fiatalemberek
merészségét, elbizakodottságát és egyáltalán fennhéjázó magaviseletét, – de
mégiscsak úgy látja, hogy nagyobb bűnt a törvények szerint nem követett el, – s
ezért őt mi végérvényesen felmentjük … Megadván néki a jogot, hogy jelen
ítélet kihirdetése után törvényeink szerint, személyével szabadon
rendelkezhessék, – és megint azon kiváltságokat élvezhesse, amelyek a szabad és
nemes embereket országainkban megilletik …

… A teremben zuhanást lehetett hallani.

Én is leborultam a padra és csak akkor ocsúdtam fel zokogásomból, mikor már
csak néhányan voltak a teremben … – köztük Tillaround, kinek tiszta, acélkék
szemeiben szintén könnyek ragyogtak …

Az írnokával beszélgetett …

Rohantam ki, – s le a lépcsőkön … Futásomban csak egy pillanatra
reszketett meg szemeim előtt egy feketeruhás nőalak, aki némán, mint a Szűz
Anya, a verejtéket törölte le az ájult ember homlokáról …

Kinn, – bágyadt szépségében ragyogott a téli nap … s a hideg is engedett
…

Már messze benn voltam a városban, mikor eszembe jutott, – hogy hát hova is
rohanok én? …

– Pearchyhez kell mennem, – jutott most eszembe …

Elmentem tehát hozzá.

Egy nagy korsó ale-val birkózott épen … – s nem látott meg, csak mikor
letette … – Felugrott:

– Na mi van Sir, – kiáltotta …

Felmentették, – mondtam néki halkan s újból megeredtek a könnyeim …

Ámulatában nem tudott rögtön szólani … – pedig láttam, hogy mondani
szeretne valamit … De egyre csak nézett rám, – s valami idegenszerű volt
tekintetében: a tisztelet, félelem és csodálkozás oly kifejezése, – ahogy talán
csak ismeretlen és titkos hatalmasságokra szokás felnézni …

– Pearchy, – mi a baj? – kérdeztem tőle …

– Hát akkor bravó Sir, – mondotta ki végre …

*

Aztán ott hagytam őt is és sokáig járkáltam még az utcákon, – oly boldogan,
gondtalanul és gondolattalanul, mintha magam is halálos veszélyből szabadultam
volna.

S én, – noha ma sem tudom még, mindez miért és hogyan történt úgy, ahogy
történt, – mégis különös, rejtelmes jeleket láttam ezekben az eseményekben már
akkor délután is, – s éppen ezért azokat le is írtam ide … Hogy mily jeleket?
– Nem tudom biztosan. – Annyi tény, hogy az alkonyatban kimenvén London északi
kapuján a csendesség felé … sokáig ődöngtem ott még magánosan, amíg egy
elhagyott, roskadozó kis ház kapujánál megálltam … Ott álltam egy ideig a
kapufélfához támaszkodva s aztán lehunyva szemeim körülbelül így imádkozhattam:

– Eljöttél és boldoggá tettél … Uram … Uram … Kiáltok Hozzád … Az
Adventben eljöttél hozzánk a mi látogatásunkra, kik Benned hiszünk és
megáldottál … lélekszakadt szerencsétleneket … .

– S hogy oly gyengének teremtettél engem is … – áldom Kezeid! … Hogy
módot adtál segítenem a gyengeséggel is és örökké reszkető, szerencsétlen
szívemmel … –Hiszen tudom, hogy Te akartad ezt így! … Te! …

Miatyánk, ki vagy a mennyekben! …

Amen.

 

VÉGE

(Füst Milán)

115. Kérdez a gyermek

2009 november 21. | Szerző: Tuz

(Túrmezei Erzsébet)

108. Hull a hó

2009 január 4. | Szerző: Tuz

105. Karácsony angyalai

2009 január 2. | Szerző: Tuz

(Csanádi Imre)

93. Kis bácsi gombos boltja

2008 december 26. | Szerző: Tuz

(Mosonyi Alíz: Boltosmesék)