118. Advent

2009 november 29. | Szerző: Tuz |

Benn a tágas, jól fűtött szobában levette aranyláncát s talárja helyett is
kényelmes, sötétvörös bársony-zubbonyt öltött … – mégpedig oly fürgén, hogy
meg voltam győződve, hogy csak mímeli ő az öregséget, – s főként féloldali
béna-féle mozgása nem lehet valódi … Úgy látszik, tetszik néki néha tisztes,
köhécselő aggastyánnak, – a sírhoz közelálló embernek látszani …

S ez a benyomásom a nála eltöltött idő alatt csak még erősödött … – Friss
volt és fürge s pompás vendéglátó.

S noha én lehorgasztott fejjel, álmosan, üres lélekkel ültem kényelmes
karosszékében … – s csak valahol messze, mélyen rejtezve éreztem lesben
állani bánatomat … – ez őt egy cseppet sem zavarta.

S megvallom, – egy idő múlva, – mintha magam is felfrissültem volna tőle …

Mindenféléről beszélt …

– Hát persze, – persze … – Adventben vagyunk, – mondá. – Micsoda más élet
volt ez itt akkoriban … – Régen szünetünk volt már … Még nem voltam ugyan
elnök, – de micsoda független ember voltam én akkor … – Mit gondol, – nagy
dolog az!

– Hát most nem független? – kérdeztem szórakozottan.

– Most? – kérdezte reám sandítva … Hogy volnék most független? …
Megrendelésre ítélni, – parancsszóra! – azt hiszi, olyan nagy élvezet az? …

– Nem értem Önt, – mondottam tétován, mert nem hittem el magamnak, hogy jól
értem …

– Nem érti! – kiáltotta ő nevetve … – Persze, hogy nem érti … – mert Ön,
– már bocsásson meg Sir … majd én megmondom Önnek: – Ön egy álmodozó, világtól
elrugaszkodott gyerek … mondotta ki kacagva s hangjában, – lehetetlen, hogy
csalódtam volna! – volt valami meghatott, gyengéd árnyalat is. – Kinevetett s
mégis úgy éreztem, mintha megsimogatott volna …

– Ez igaz! – mondottam megindulva s újra csak úgy, mintha apámnak tennék
vallomást.

– Persze, hogy igaz! – mondá ő most már sokkal ércesebb és gúnyosabb
hangsúllyal … Ezek az állam érdekének védelmében hozott ítéletek … – Itt
nincs igazság!

– S ezt Ön tudja? – kérdeztem elszörnyedve.

– Hát olyan ostobának tart Ön engem Sir? – mondá most szinte boldogan
nevetve … – A szemei csillogtak.

– Szóval én azelőtt … Advent első hetében, – már hol kódorogtam valamerre,
– kinn az erdőn, – valami vadászkastélyban … Hol itt, hol ott … Hajnalban
persze kimentünk, – s mire délre visszajöttünk jól átfázva, – már várt is a
reggeli … – A szekéren egy szarvas, meg mi … S azzal máris neki! –
kezdődött ám az ivászat, – no meg a fütyölés! – De milyen!

Összecsapta kezét s én elámulva figyeltem szemeiben nékem oly érthetetlen,
naiv életörömét. – S ő ezt nyomban észre is vehette.

– Kell ám tudni ezt is, azt is! – nem olyan könnyű ám ez az élet … –
mondotta vidáman. – És ezt Maga még nem tudja fiatalember …

– No de, – ne hogy azt higgye, – tette aztán hozzá, – pótoljuk mi ám azt,
itt is … – S most olyat fog látni uram, – büszke lehet, – amit még kevesen
láttak Önön kívül, –mondotta szinte ünnepélyesen s a szekrénye felé indult …
– Ide nézzen! …

Egy mozdulatot tett a szekrény felé, – de megállott s egy másodpercig
gondolkozni látszott, – aztán hozzám fordult:

– És tudja-e Ön, Baronet, hogy mért mutatom ezt most meg Önnek? …

– Miért?

– Mert Ön, – minden gyereksége ellenére is nagyon rokonszenves fiatalember
… – mondá. –Nna, – most már ezt is tudja! – tette hozzá kissé bosszúsan s
gyors mozdulatokkal felnyitotta a szekrény lakatját, – s az ajtót szélesen
kitárta …

Elámultam.

Gyönyörű aranyló butéliák a téli nap fényében … Pecsételt kancsók katonás
sorban – s mindegyikén egy-egy évszám … Apró, remekbe készült hordócskák …
– S ő magyarázott …

– Látja? – ide van írva mindegyikre, hogy mennyi? … Nehogy eltévesszük a
mértéket … No, de nem is tévesztem ám el … Mert arra vigyázunk! … És
tudja, – ide szépen tárgyalás után bejövök, – aztán szépen becsattintom az
ajtót … és akkor aztán neki! …

– Tudja, – akkor aztán gyöhet a fergeteg! … – mondá, – Mert én aztán
igazán nem gondolok ám semmire. Azt hiszi – gondolok? … Eszembe’ sincs! Mit
nekem tárgyalás, meg halál, meg tudom én mi! – Erről a szent helyről az mind ki
legyen rekesztve … Se ember, se asszony … Azt hiszi, beeresztek valakit?
… Szó se lehet róla! … Ide be nem jössz! Ide be nem teszed a lábad … mert
tudja ez itt az Édenkert, – mondotta s ez utolsó szavaknál valami különös
hátborzongató bizalmassággal a fülemhez hajolt, – mintha titkot akarna közölni
velem: – Ez az Édenkert – suttogta újra.

– És nézze, – magyarázott aztán, buzgón hajladozva s kiemelve egy-egy
palackot … – Nézze Baronet, – lássa, ez itt burgundi máslás, – a nyála
csorogna tőle, ha megkóstolhatná … – No de nem adok! Hehehe! – Ez pedig ebben
a hordócskában itt, – ez spanyol aszú, – ezt kaptam … – Ezek meg sorban mind:
fanyar francia borok, – de mindegyik más évből … Világos, tiszta, és
kegyetlen bor! – Nem látja, milyen hideg, tiszta színe van neki … Hát, –
vegye tudomásul kérem, hogy ez az igazi! Zöld arany! – De aztán ez a «nyugodt
bor» úgy odavágja ám, – jobban, mint akármelyik tüzesszínű vörös … Ez itt
rajnai – elég jó fajta! … Ez pedig lássa afféle ritkaság: – tokaji, – elég
jó!

– No de ebből nem adhatok, – mondá töprengve, – mert ebből csak egy van …
Vagy akar mindenáron tokajit?

– Igazán nem is gondolok rá Sir, – feleltem.

– Bocsásson meg drága Baronet, – mondá … Úgy-e megbocsát? …
Lássa, – ha nagyon kívánja, felbonthatom … – De van, itt sokkal jobb is!

– De Elnök Úr, – én nem is gondolok rá, hogy igyam … – Hiszen én nem is
vagyok valami nagy borivó …

– Ezt csak úgy mondja Maga, Sir … De ezt is csak addig mondja, amíg nem
tudja, mi az? … – Mert, lássa, – az ember sosem tudja ám előre, hogy ő
kicsoda-micsoda … – Egy nap aztán csodájára ébred, – hogy ő bizony elnök …
– Na lássa, – így van ez!

– No de hát, – egyet mégiscsak megnyakalunk … – jó? Az Ön tiszteletére! –
Ha már oly szíves volt engem meglátogatni … Hiszen most már úgyis túlvagyunk
a nehezén … Mert tudja, – én tárgyalás előtt sosem szoktam ám, – de hát most
már, – mi van hátra? … Semmi! – igaz? … – mondotta s kissé mintha elkomolyodott
volna … – Tűnődött.

– No de Elnök Úr, – kezdtem ekkor bátortalanul … – Nem fog elkésni a
tanácskozásról? …

– Mifélétől? – kérdezte.

– Hát … hát … az ítélet előtt … – hebegtem s újra valami iszonyat
szállt meg … – A tanácskozásról? –

– Miféle tanácskozásról, – mondta ő gőgösen nevetve. – Csak nem hiszi, hogy
én ezekkel … ezekkel a tökfilkókkal tanácskozom …

– No de hogy lehet az? – kiáltottam … Hát akkor minek vannak itt? …

– Hogy minek vannak? … Mit tudom én azt, minek vannak? … Hogy a
gyereknek neve is legyen, – hát azért vannak.

– Nem értem, – mondottam egészen zavarodottan.

– Azért nem érti, – mert Ön egy gyermek … ezt én már mondtam Önnek, –
felelte ő a nyitott szekrény elé ülve … Ön semmit sem tud a világ dolgairól
… – Ő Felsége felhívatott engem magához, – és személyesen reám bízta ezeknek
az ügyeknek az intézését … És én ítélek …

– Úgy? … Ezt nem tudtam! … És nekik nincs is beleszólásuk? …

– Beleszólásuk? … De igen: morognak egy kicsit … néhanap … No de ha én
meghallom, – akkor meg elkezdek ám ugatni … S avval vége is van a morgásnak!
…

– No de igyunk Uram, – mert elmúlik az idő! – kiáltotta felugorva s bizonyos
nyugtalan habozás után kiválasztott egy butéliát … Aztán oly óvatosan törte
le pecsétjét, húzta dugóját, – akár egy öreg, tapasztalt pincemester …

Nézze ez se rossz ám … Nem adok én Önnek löttyöt … No de jól vigyázzon,
– előre mondom … Mert ez is elég alattomos fickó … oportói vörös … Nézze
a színét … Olyan mint valami sötét kő … Nézze csak …

Töltött, – aztán poharát a világosság felé tartotta s merengett. – Ittunk és
hallgattunk.

– Hát, – tudja, – mégis csak! … kezdette … – s aztán arcomat
vizsgálgatta vagy egy pillanatig … – Na tudja, – szánta el magát végre, –
hiszen minden rendben is volna … – Csak ezek az ostoba szellemek, – ha ezek
nem volnának, – mondotta s közben arcát megint csak megszállotta az a bizonyos
aggodalmaskodás … Tűnödő, fáradt tekintetét ez után még jó ideig magamon
éreztem, – s úgy vettem ki belőle, mintha megbánta volna, amit mondott … – Én
azonban ekkor már egészen más dolgokkal voltam elfoglalva …

A bor ugyan kezdetben nem ízlett nékem … Fanyar, sűrű ereje már az első
kortyok után levert a lábamról … Alig ittam azonban vagy két pohárral, –
valami mámoros boldogság öntött el tőle, mint a tűz. – Nagyon szerettem volna
nevetni. – Most már én kezdtem el beszélni: –

– Lássa, igaza van Önnek, – mondottam nem is felelve előbbi megjegyzésére
… – Igaza van: az ember engedjen meg magának mindent ebben a földi
ostobaságban … Nem igaz? – Minek ez az örökös gyötrelem … Ez a szenvedés, –
mi értelme van ennek? … És minek ez az érzékeny, átkozott lelkiismeret? …

– Így van! – Igyunk erre! – kiáltotta harsányan, bár kissé kedvetlenül.

S mi újra ittunk. – Én pedig egyre jobban belejöttem mondókámba …

– Lássa, – egész fiatalságom egy szenvedés volt Elnök Úr … – Az apám korán
elhalt … S mi árvák magunkra maradtunk, – úgy bizony! … – Aztán engem
szélnek eresztettek … – a nagybátyám … – eredj – azt mondta … És én:
szófogadó fiú voltam, – hát mentem is … – Ne legyek útjában senkinek! … – –
Csend volt. – Mintha megbutultam volna: – a régi dolgokon úgy elszontyolodtam
megint … S ez jól esett … – Nagyokat sóhajtoztam közben – s a lábaimat
huzigáltam az asztal alatt, mert éreztem, hogy elnehezültek. –

– Úgy bizony, – folytattam aztán bárgyún bólogatva … Úgy bizony, – és ma
is … – Mi van ma? – Semmi! – Ma sincs énnekem senkim a világon … Mert a
nővérem meg a férje, ostobák, – de milyenek! – Tudja, szép emberek … mind a
kettő … már mint a sógorom is … Olyan piros arca van annak, mint az alma
… – No de hülye szegény! … Istenengem! …

Kacagtam, – hosszan, boldogan.

– Ha tudnák, milyen ostobák, – és én, – én hogy gyűlölöm őket! …

– Hát nincs velük jóban? – kérdezte kissé közömbösen és újra ivott.

– Hogy volnék velük jóban! – kiáltottam fájdalommal … Ezekkel az ostoba,
szívtelen emberekkel! … – Magam vagyok én Uram, – magam egészen! …

– Pedig kár … – mondotta ekkor ő … Kár, – mert lássa ezek segíthetnének
ám magán … Juttathatnák valamihez … – Hiszen egy szavukba kerül …

– Igen, – mondottam aztán s eltűnődtem, – boromba bámulva …

– Hogy volnék velük jóban … – ismételtem tűnődve … – mikor én … mikor
én katolikus vagyok … – mondottam lassan a borom felé …

Nem tudom, miért tettem s nem tudom, hogyan történt … Tény az, hogy
mihelyt kimondottam, – abban a pillanatban kijózanodtam s egész arcomat
elöntötte a vér … – S mindjárt ki is egyenesedtem, – valamire készülődve.

– Lesz, ami lesz! – gondoltam mély lélegzetet véve, – s éreztem, hogy égő
szemeim tébolyodott benyomást tehetnek.

Ő azonban, – az elnök, – miután előbb tréfásan csodálkozó szemeit rám
meresztette, – meglátván arcomon e furcsa változást, – hangos, harsogó
nevetésben tört ki … – Még a könnyei is kicsordultak bele …

– Látja, – ez aztán a pompás, tréfa! – kiáltotta. – Ez már teszi! –
folytatta egészen elvörösödve s még mindig hahotázott …

De nem nézett reám s én éreztem, hogy nevetés közben gondolkodik …

– Lássa kedves, jó Baronet … – ezt már aztán szeretem, – mondotta egyre
könnyedebbé váló vidámsággal … – S nem csalódhattam: – hangjában volt valami
olyas, – mintha meg akarna nyugtatni …

– Szó sincs, – jó tréfa, – csak aztán ne igen mondogassa, – tudja, – tette
hozzá – s egy ideig bohókás csodálkozással újra rám meredt, – mintha azt
kérdezte volna: – Érti?

– No igyunk erre! – döntött végül is és fenékig ürítette poharát. – Én
azonban nem nyúltam többé az italhoz.

– No Baronet, – most azonban már, sajnos, – mennie kell … Hej, – de jó
volna pedig reggelig folytatni! – tette hozzá ravaszkás kacsintással, – s
nagyot nyújtózva felállott … – No majd máskor! …

– Mért hát – mégsem való az, őket ilyen sokáig váratni, – mondotta most. –
És úgy való az, hogy Maga előre menjen Sir … – mert hát nem akarnám, hogy
együtt menjünk ki innen, tudja … – No éljen boldogul Sir … – addig is …
Mert azt mondom Önnek, – ha úgy kellemes: – a viszontlátásra Barátom! … – De okvetlenül!
… – – S az üres butéliát és a poharakat egy fiókba zárta, – s aztán gondosan
lelakatolta borpincéjét is …

– No de az Istenért, – menjen már Baronet, – nekem még fel kell vennem a
taláromat … – rémüldözött tréfás kétségbeeséssel, mikor látta, hogy nem
mozdulok helyemről …

S én talán még mondani is akartam valamit búcsúzásul, – de hogy mit, arra
már nem emlékezem … Talán csak ennyit hogy: köszönöm …

Mert az ajkaim remegtek …

Aztán nagy nehezen feltápászkodtam s mentem kifelé.

*

A tárgyalási terem rendkívül megélénkült ezalatt … – Úgy látszik, az
ítélet már többeket érdekel …

Hiszen nem voltam én még egészen magamnál … S mintha bűnös volnék … Alig
mertem körülnézni köztük…

S mégis, – rögtön észrevettem, hogy Tillaround, ez a tekintélyes, vagyonos
ember, … aki ma még köztiszteletben áll s akiről azt beszélik, hogy titokban
szintén katolikus, – hogy ő is itt van … – Sokáig néztem őt.

Tiszta fej … – ragyogón fehér s mégis oly fiatalos fürtökkel … – Acélkék
szemek s szigorú orr … Világos tekintet s zömök állás … Kurta mozdulatokat
tesz rövid karjaival, mintha mindig csak parancsolna …

– Ez tehát ő! – – Mennyire felüdít, hogy láthatom! … S minél tovább nézem,
annál jobban meg vagyok győződve, hogy a hírek nem csalnak: ő valóban közénk
tartozik …

Úgy látszik, az a fiatal, borzas hajú írnok az ő embere … – mert mellette
áll s az öreg úr az ő irományait szorongatja hóna alatt.

Egy tengerésztiszt elől a vádlóval beszélget … – S a vádló nevet … – Nem
haragszom érte, – hiszen tudom én, … tudom már, mily könnyű megnyugodnunk a
mások végzetében! … – Nem nevettem az előbb? … Nevettem, ittam és
beszélgettem … Igen … És siránkoztam …

Még mindig nevet … – s látszik, hogy egész más dolgokra gondol … – De
vajon mire gondolhat most ő, a szegény, szegény aranyozó! – S vajon van-e
mellette most valaki? … Eh mindegy!

A védő még nincs itt …

Egy beteges arcszínű fiatalember, nagy kendővel nyaka körül, háttal áll a
bírói emelvény felé s tűnődik … aztán leül …

Egy hajlott hátú, vézna ember pedig állandóan gúnyosan mosolyog … Mintha
valaki állandóan ostobaságokat mondana neki … – Aztán ásít, – s az arca egy
pillanatra összeszomorodik utána … de hát újra felveszi … – Persze!

– Ó emberi bárgyúság!

A beszélgetés halk zaja tölti be a termet s az idő lassan múlik … – Hol
marad az elnök ilyen sokáig? … – Ilyen sokáig tart, amíg felveszi talárját?
… Vagy talán mégiscsak, – most tanácskozhatnak … – Lehet!

– Ó – miért is maradok én itt? – gondoltam ekkor s elviselhetetlen
kimerültséget éreztem szívem körül … – Mi célja ennek? – Halálra akarom
kínozni magam? …

Ekkor azonban a moraj egy pillanatra elült, – s én elálló lélegzettel újra
figyeltem … – Kinn menetelés dobaja hallatszott s utána rövid vezényszó, az
ajtó előtt… – S az alabárdosok felállottak.

A teremmester is megjelent s végigment a padok között, jól szemügyre véve az
újonnan érkezetteket, – aztán leszaladt és eltűnt az ajtóban.

Közben még egyszer felhangzott s még fokozottabb erővel a terem lármája.

Egyesek vitatkoztak, – mások nevetgélve beszéltek valamiről, – de én nem
tudtam figyelni rájok … – Talán nem is voltam egészen ébren …

– A bíróság! – kiáltotta ekkor az ajtóban valaki s erre minden elnémult. A
csendben lassú lépések tompa zaja koppant odakinn, – s az alabárdosok sisakjai
közt nemsokára láthatók lettek a bókoló fekete fövegek bóbitái … – S a
bíróság fellépett az emelvényre.

Elöl az elnök: – s én egyre csak őt néztem, – Az arca ugyanolyan, mint annak
előtte: – mozdulatlan és méltóságteljes … A szemöldeit kissé összehúzza … S
mintha alakja is hatalmasabb lenne ebben a talárban …

Mosolyogtam: – igen … Az előbb még bársony zubbony volt ám rajta, – s
most, – most fog büntetni! … S lázas vérhullám öntötte el arcomat: – a
lázadás tüze …

Van joga rá? – Nem épp oly gyarló és esendő, mint mi mindnyájan? – S
borospalackjai táncoltak szemeim előtt …

Ott áll … Fekete talárban … – lehet ez? – Nem, – nem bírom ezt, –
gondoltam s a térdeim összecsuklottak …

Azonban, – nem történt semmi baj, – mert a következő pillanatban a bíróság s
vele a hallgatóság is leült.

Ismét székeket tologattak s utána egy nehéz sóhaj tört fel valahonnan, –
Felnéztem: – Tillaround volt …

– Ó te drága! – gondoltam ekkor s meg szerettem volna ölelni fehérkoszorús
fejét … Talán arra gondolsz most, – hogy nemsokára, – igen nemsokára rajtad a
sor … – S arcomat elöntötte a könny …

– A tárgyalást újból megnyitom, – mondá az elnök, – miután, – csengőjéhez
nyúlt … – Vezessék elő a vádlottat!

S azzal jobboldali bírótársához fordult s mondott néki valamit … Az szavai
után kissé szertartásosan bólintott …

A többi bíró pedig meg se moccant helyén …

– S ekkor én, – ki az utolsó előtti padban ültem … egyszerre csak
felállottam helyemen … – Egész testemet rázta valami …

S az elnök rám pillantott, – aztán elejtett tekintetével …

Mert, – épp e pillanatban hozták be őt, a szegény kis aranyozót … Védője
karján jött két alabárdos között s úgy látszott, alig áll a lábán … A védő
arca is nagyon szomorú … szinte ünnepélyes …

Alig hogy elhelyezkedtek, – az egész bíróság s vele a hallgatóság ütemesen s
egyszerre felemelkedett helyéről … A nehéz tölgyfaszékek megint megmozdultak
…

A vádlott, – aki még csak e pillanatban ült le, – támolyogva újra felállott
… S aztán: mint egy gyerek, – átölelte az egyik alabárdos karját …

A levegőben most köd-foltok táncoltak előttem … – amelyek, – nem nem tudom
miért … – szimbólumokká nőttek hirtelen, – s a légen át Krisztus Urunk
kínszenvedéseit jöttek jelenteni … Szemeimből pedig szünet nélkül folytak
könnyeim …

Előttem az emelvényig nem állott senki … – Tillaround oldalt állt, kemény,
makacs fejtartással, – mintha azt akarná mondani:

– Annál inkább! … – És ha belehalok is! …

– Drága fehér fürtök! … Ti vagytok most minden erősségeim …

– – – Az Angol Király nevében! – hasított bele a csendbe az a hang … – és
elnémult.

– Én James von Gelden, bíró és társaim! … Sir John Arthur Mac Rochum
ügyében, aki Előttünk a jury határozata szerint felségsértéssel, hazaárulással,
lázadással és az Egyház iránti hűtlenséggel vádoltatott, – miután meghallgattuk
úgy a vádakat, valamint a vádlottat magát, a tanukat és az ügyvédet, az ország
törvényei és szokása szerint, – ebben az ügyben mi meghoztuk fellebbezhetetlen
ítéletünket, amint következik: …

Megint csend lett. – S ekkor különös dolog történt …

Az elnök, aki eddig az aktákat tartotta kezében, – most letette azokat és egyenesen
rám nézett … Nem csalódhattam …

Istenem … nem csalódhattam … : – hiszen mosolygott …

De csak egy pillanat ezredéig … – aztán ugyanoly kedvetlenül folytatta …

– A bíróságnak ugyan megvan a maga véleménye a vádlott haszontalan életmódja
felől és szükségesnek tartja, hogy korholja az ilyfajta fiatalemberek
merészségét, elbizakodottságát és egyáltalán fennhéjázó magaviseletét, – de
mégiscsak úgy látja, hogy nagyobb bűnt a törvények szerint nem követett el, – s
ezért őt mi végérvényesen felmentjük … Megadván néki a jogot, hogy jelen
ítélet kihirdetése után törvényeink szerint, személyével szabadon
rendelkezhessék, – és megint azon kiváltságokat élvezhesse, amelyek a szabad és
nemes embereket országainkban megilletik …

… A teremben zuhanást lehetett hallani.

Én is leborultam a padra és csak akkor ocsúdtam fel zokogásomból, mikor már
csak néhányan voltak a teremben … – köztük Tillaround, kinek tiszta, acélkék
szemeiben szintén könnyek ragyogtak …

Az írnokával beszélgetett …

Rohantam ki, – s le a lépcsőkön … Futásomban csak egy pillanatra
reszketett meg szemeim előtt egy feketeruhás nőalak, aki némán, mint a Szűz
Anya, a verejtéket törölte le az ájult ember homlokáról …

Kinn, – bágyadt szépségében ragyogott a téli nap … s a hideg is engedett
…

Már messze benn voltam a városban, mikor eszembe jutott, – hogy hát hova is
rohanok én? …

– Pearchyhez kell mennem, – jutott most eszembe …

Elmentem tehát hozzá.

Egy nagy korsó ale-val birkózott épen … – s nem látott meg, csak mikor
letette … – Felugrott:

– Na mi van Sir, – kiáltotta …

Felmentették, – mondtam néki halkan s újból megeredtek a könnyeim …

Ámulatában nem tudott rögtön szólani … – pedig láttam, hogy mondani
szeretne valamit … De egyre csak nézett rám, – s valami idegenszerű volt
tekintetében: a tisztelet, félelem és csodálkozás oly kifejezése, – ahogy talán
csak ismeretlen és titkos hatalmasságokra szokás felnézni …

– Pearchy, – mi a baj? – kérdeztem tőle …

– Hát akkor bravó Sir, – mondotta ki végre …

*

Aztán ott hagytam őt is és sokáig járkáltam még az utcákon, – oly boldogan,
gondtalanul és gondolattalanul, mintha magam is halálos veszélyből szabadultam
volna.

S én, – noha ma sem tudom még, mindez miért és hogyan történt úgy, ahogy
történt, – mégis különös, rejtelmes jeleket láttam ezekben az eseményekben már
akkor délután is, – s éppen ezért azokat le is írtam ide … Hogy mily jeleket?
– Nem tudom biztosan. – Annyi tény, hogy az alkonyatban kimenvén London északi
kapuján a csendesség felé … sokáig ődöngtem ott még magánosan, amíg egy
elhagyott, roskadozó kis ház kapujánál megálltam … Ott álltam egy ideig a
kapufélfához támaszkodva s aztán lehunyva szemeim körülbelül így imádkozhattam:

– Eljöttél és boldoggá tettél … Uram … Uram … Kiáltok Hozzád … Az
Adventben eljöttél hozzánk a mi látogatásunkra, kik Benned hiszünk és
megáldottál … lélekszakadt szerencsétleneket … .

– S hogy oly gyengének teremtettél engem is … – áldom Kezeid! … Hogy
módot adtál segítenem a gyengeséggel is és örökké reszkető, szerencsétlen
szívemmel … –Hiszen tudom, hogy Te akartad ezt így! … Te! …

Miatyánk, ki vagy a mennyekben! …

Amen.

 

VÉGE

(Füst Milán)