Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem
vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább
csicsereg.
,,Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az
állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám
van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S ő, Isten Fia, ő, a
legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon
szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén
kis leány beszél.
,,Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett
éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon
át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon
szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
,,Ugy-e, szereted? Ugye,
szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten
Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a
szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó
vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a
szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett,
fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja
zengene
szívet szólongató, szép éneke:
,,Szegény lett érted. Ugy-e,
szereted?”
(Túrmezei Erzsébet)