83. Karácsonyfa

2008 december 23. | Szerző: Tuz |

Magyarországon a karácsonyfa nagyobb mértékben csak az 1848-49-es szabadságharc után kezdett meghonosodni. Korábban még a vidéki birtokain élő magyar arisztokrata családoknál is hiányzott. Báró Splény Béla Pest megyei, pátyi földbirtokos 1877-ben keletkezett emlékirataiban a reformkor kezdetéről, az 1824/25. év fordulójáról jegyezte fel: “A most divatozó karácsonyfák akkor még nem váltak szokássá…” A fővárosban és a dunántúli városokban aránylag gyorsan, falun jóval lassabban terjedtek. Az 1860-as években már rendszeresen nagy fenyőfavásárokat rendeztek a régi pesti városháza előtti téren. A magyar falvakban a XIX. század utolsó harmadában még főként csak a protestáns papok, a tanítók, a jegyzők, az uradalmi alkalmazottak családjainál állítottak karácsonyfát. A polgárság körében a XIX. század második felében az ifjúsági irodalom és a képes újságok írói és rajzolói népszerűsítették a karácsonyfa állítás szokását. Nagy szerepük volt a karácsonyfa megismertetésében az újságok karácsonyi mellékleteinek és a karácsonyra küldött képes levelezőlapoknak is. A Székesfehérvár melletti Sárkeresztesen az 1880-as években a református lelkipásztor és író, Babay Kálmán családjánál állítottak először karácsonyfát, a falu lakosságánál csak az első világháború után lett általános.
Ennél korábban megjelent a karácsonyfa a vidéki kastélyokban, ahol gyakran az uradalmi cselédek vagy gyermekeik is karácsonyi ajándékot kaptak a földbirtokostól. A karácsonyfát így a kastélyban dolgozó személyzet, de az uradalmi cselédség is megismerhette. Népszerű vadászírónk, Széchenyi Zsigmond (1898-1967) így örökítette meg az első világháború előtti uradalmi karácsonyt a Székesfehérvárral szomszédos grófi birtokukról, Sárpentele pusztáról:
“Hogy az ajándékokat a Kisjézus hozza – ezt tán még elhitették velem ideig-óráig. Hanem azt, hogy a karácsonyfát is ő hozná – azt bizony sohasem! Hogy is hitethették volna, mikor azt minden istenadta karácsonykor mi hoztuk az erdőről – apámmal ketten! Havas karácsonykor szánon hoztuk, különben kocsin.
Így hát huszonharmadikán befogatott, vitt magával baltát-fűrészt, kihajtott az erdőre.
Nem is egy fát hoztunk olyankor, hanem rendszerint négyet. Az iskolás gyerekekét, a magunkét, az “Öreg”-ét meg a nagymamáét. Nagyság szerint sorolom fel őket. Az iskolás gyerekeké volt a legnagyobb, hiszen az a kocsiszínbe, a Sárpentelén fellelhető legtágasabb helyiségbe került, annak plafonja, pedig magasabb volt az ebédlőénél. Nagyanyámnak viszont, aki a kert túlsó végén épült “Kislak”-ban székelt, jóval kisebb karácsonyfa kellett.
Huszonnegyedikén már reggeltől kezdve a kocsiszínben foglalatoskodtunk. Akkorra kiürítették, kitolták belőle a különféle hintókat-kocsikat-kordékat, egymás tetejére állított szánokat, helyettük hosszú asztalokat sorakoztattak a falak mellé, köröskörül. Középre pedig a nagy karácsonyfát állították.
Azt díszítettük. Létrára kapaszkodva aggattuk rá a szokásos miegymást, még a legnehezebben elérhető ágvégre is csíptettünk gyertyatartót. Aztán nagy szakajtóvékában hordtuk be az iskolás gyerekeknek szánt ajándékot. Mindenkinek jutott meleg ruha, vastag kesztyű, játékszer meg irdatlan nagy dióskalács. Az asztalokon szép sorjába teregettük a fényes papírba takart csomagokat. Mindegyikre gondosan készült névcédulát tűztünk…”
A karácsonyfa megismertetésében, elterjesztésében nagy szerepet játszottak a fővárosban és a városokban polgárcsaládoknál szolgáló, majd férjhezmenetelük után a falujukba visszatérő cselédlányok is. Végül hazai elterjesztésében az árvaházak, óvodák és a gyermekkórházak is szerepet játszottak, ahol már a XIX. század második felében rendszeresen állítottak karácsonyfát a gyermekek számára.
Megjelent a templomokban is. Kiskunfélegyházán Móra Ferenc (1879-1934) gyermekkorában állítottak első alkalommal karácsonyfát a katolikus templomban. Az író Szép karácsony szép zöld fája… című önéletrajzi elbeszélésében így emlékezett vissza erre a nagy eseményre: “Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öregtemplomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak fel a szentélyben az oltár mellett, s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse.” Itt szavalta el Móra tanítójának alkalmi versét, amelynek első két sorára még felnőtt korában is emlékezett:

Alföldi terjedéséről a Békés megyei tanyákon, uradalmi majorokban, gyermekkori emlékeit felidézve, ezt írta nekem Debrecenből 1990. január 26-án kelt levelében Gunda Béla (1911-1994) néprajzprofesszor: “Karácsonyfa: Nagyszénás környékén a pusztákon, de a tanyákon is a század elején fenyőfácskát vagy valamilyen száraz ágat vitt be karácsony este a gazda, a fára burgonya s más hasonlók voltak ráakasztva. Volt, hogy a gazda csak a pipáját és a dohányzacskóját akasztotta a “karácsonyfára”, s beköszönt, boldog ünnepeket kívánt. Ez utóbbi különösen erős emlékem, mert valamelyik anyai rokonomnál történt. Adatok: nagyszénási tanyák, Gáspártelek, Nagymajor, Csucs majorok.”
A moldvai magyarok csak az 1950-es évek második felében ismerkedtek meg a karácsonyfával. Pusztinán (Bákó m.) az 1940-es években született gyerekek még nem kaptak karácsonyfát. Ez a karácsonyfa nélkül felnőtt generáció a gyerekei számára az 1960-as-70-es években már állított cukorral, almával, körtével, dióval, piskótával, nápolyival díszített fenyőfát. Az utóbbi három évtizedben már nem hiányozhat a karácsonyfa egyetlen olyan moldvai magyar házból sem, ahol gyermekeket nevelnek.
Mi lehetett a téli májusfák, később a karácsonyfák felállításának és a karácsonyi ajándékozásnak eredeti célja, szerepe, lélektani háttere? Azoknak a fáknak, gallyaknak, amelyek még télen is zöldellnek, ezáltal dacolnak a növényvilág szempontjából halottnak vélt időszak pusztító hidegével, különös életerőt tulajdonít az európai néphit. Az embereknek a téli napforduló idején a maguk hasznára kell fordítani e fák életerejét. Ha az örökzöld gallyakat, fákat felakasztják vagy felállítják a házban, erős életerejük a környezetre, a ház lakóira átáramlik, bőséget, áldást eredményez, minden bajt elhárít.
A karácsonyi ajándékozás lélektani háttere az ünnep évkezdet jellegével magyarázható. Általános emberi hit szerint minden kezdésnek előremutató jelentősége van. A jó kezdet jó előjel, ezért akikkel együtt élünk vagy hozzánk közel állnak, azok számára az évkezdés idején gondoskodni igyekszünk, jelképesen az ajándékokkal is, hogy az új évben semmijük ne hiányozzon. A javaknak a kezdéskor való megnövelése az egész évi gyarapodást vonja maga után. Az európai népeknek az örökzöldek különös életerejében és a kezdeti bőség jó előjel voltában való hitét mindennél szebben fejezi ki Sebastian Brant straßburgi német író 1494-ben, Bázelben megjelent Bolondok hajója című könyvében:

Akinek pedig nincsen valami
új holmija
és újév táján énekelni megy
és zöld fenyőgallyat nem tűz
ki házában,
az azt hiszi, hogy nem éli vé-
gig az évet…
Ugyanez az új évre:
Akinek valamit nem ajándé-
koznak,
az azt hiszi, hogy az egész év
nem lesz jó…